Amikor tavaly a „Mit üzen az életed?” című könyvvel lekerekítettem a tizenkét évemet felölelő „mitüzen-trilógiát”, biztos voltam benne, hogy most egy darabig megint nem írok.

Szerzői inspirációim hónapokig szunnyadtak, de aztán csak-csak előjöttek. Mintha ezt üzentem volna magamnak: „Sok emberi sorsot, változást, gyógyulást láttál. És most már a módszereiddel több száz ember dolgozik, ők is rengeteget tapasztaltak. Nem gondolod, hogy lassan itt az ideje megmutatnod a nagyközönségnek, hogy mi minden történik a konzultációs szobák ajtajai mögött? Hogy miért hiszel annyira abban, hogy egyetlen alkalom is elég lehet egy sorsfordító változás, gyógyulás beindításához? És különben is, ha másért nem, írj azért, mert szeretsz írni!”

Éreztem, ennek nem fogok tudni ellenállni, és nem is nagyon akarok.

És most, hogy a kézirat elkészült, és úton van a nyomda felé, boldog vagyok, megkönnyebbült és elégedett.

Boldog vagyok, mert nekem nagyon tetszik az „újszülött”.

Megkönnyebbült vagyok, mert mindig hosszan „vajúdok” és nehezen „szülöm meg” az irományaimat, sok időt, energiát fektetek egy könyvbe, és ez a megterhelő „alkotói nyomás” a kézirat útjára engedésével megszűnt.

És elégedett vagyok, nem azért, mert tökéletes lett a végeredmény, hanem mert úgy érzem, én mindent beleadtam, ami tőlem telt.

Az lenne az igazi, ha egy-egy történet egy kicsit felrázna és elgondolkodtatna saját életeddel, saját sorsoddal kapcsolatban. Örülnék, ha arra jutnál, hogy egyik-másik szereplőhöz képest egész jó életed van, és semmi okod panaszkodni. De annak is örülnék, ha arra jutnál, hogy itt az idő neked is kezdeni valamit a jelenlegi problémáiddal, a rendezetlen múltaddal, a gyerekkori traumáiddal, a családi „örökségeddel”.

Örülnék, ha Te és a könyvem – találkoznátok.

Szeretettel,
László